Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A magyar börtönügy

2008.06.01
 
A magyar börtönügy arcképcsarnoka
 
 
 
 
 
"Maiorum gloria posteris lumen est."
"Az elődök dicsősége fény az utódok számára."


TAUFFER EMIL
(1845-1891)




Tauffer Emil a magyar börtönügy kiemelkedő képviselője, aki szakirodalmi tevékenységével, elméleti és gyakorlati munkásságával, tudományos értékek mentén alakította a XIX. század végi büntetőjogi gondolkodást.
Fiatalon elkötelezte magát a börtönügy mellett, melynek szemléletes bizonyítékául szolgál, hogy mint joghallgató, saját költségén felkereste és tanulmányozta a történelmi Magyarország börtöneit. Jogi tanulmányai végéhez közeledve már európai műveltségű és nagy elméleti tudásanyaggal rendelkező szakemberként vett részt a szakmai-tudományos közéletben.
1867-ben Pulszky Ágosttal közösen elkészítették "A börtönügy múltja, elmélete és jelen állása" című korszakos jelentőségű munkájukat, áttekintő képet adva a korabeli börtönügyi szaktudományról. A tanulmány elévülhetetlen érdeme, hogy kiindulópontként szolgált a későbbi börtönügyi kutatásokhoz és modernizációs folyamatokhoz. Munkássága során hosszabb ideig foglalkozott az elítéltek oktatásával összefüggő kérdésekkel , ezzel kapcsolatos előremutató véleményét 1874-ben publikálta "A tanítás a fegyházakban" címen.
Tauffer Emil az 1870-es évek közepén hosszabb európai tanulmányutat tett, mely eredményeképpen az igazságügyi kormányzat felkérte Horvátország és Bosznia börtönügyének rendezésére, melyet európai színvonalon, mintaszerűen valósított meg. 1880-ból származnak "A szabadságvesztés büntetés különféle nemeinek végrehajtása és a pénzbüntetés" valamint a német nyelven íródott "A horvát büntetőtörvény javaslata" című munkái. "A progresszív büntetés-végrehajtás sikerei" és a "Megjegyzések a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslathoz" című publikációi 1883-ban jelentek meg.
Elméleti tudását a gyakorlatban is kamatoztatta, mert az 1884-től az illavai a lipótvári és a lepoglavai börtönök igazgatói teendőit látta el, szakmai irányításával épült meg a zsenicai fegyház. Utolsó tanulmánya 1891-ben jelent meg a Jogtudományi Közlönyben "Rendszerkérdések a börtönreform körül" címen.
A folyamatos és kimerítő munka megrendítette Tauffer Emil egészségi állapotát, melynek következtében utolsó szolgálati helyén, a boszniai Zsenicán, mindössze 46 évesen hunyt el. Halála után egy évvel, földi maradványait a budapesti Fiumei úti temetőbe szállították, majd 1929-ben, a sírkert védettséget élvező 34/1-es parcellájába helyezték át, ahol feleségével, Török Ilonával együtt talált végső nyugalomra.
Szakmai elkötelezettségének, valamint eszmei hagyatékának köszönhetően központi helyet foglal el a magyar börtönügy történetében, ezért napjainkban nagy elődünkként tiszteljük és tekintünk munkásságára.

Tauffer Emil emlékének megőrzése érdekében, illetve munkásságának és a börtönügy területén betöltött kiemelkedő szerepének elismeréseképpen a Magyar Köztársaság igazságügy minisztere a 14/1993 (IX. 21.) IM. rendelettel megalapította a Tauffer Emil-díjat, mely az október 23-i nemzeti ünnep alkalmával adományozható a Büntetés-végrehajtási Szervezet azon tagjai részére, akik tevékenységükkel magas szakmai vagy tudományos eredményt értek el.







FINKEY FERENC
(1870-1949)



Finkey Ferenc a hazai börtönügy legnagyobb alakja, aki meghatározó szerepet töltött be a klasszikus értelemben vett büntetés-végrehajtási jog megteremtésében, elismertetésében és tudományos értékek mentén való fejlesztésében. 1887-ben kezdte meg jogi tanulmányait a sárospataki református jogakadémián, majd Kolozsváron szerezte meg az egyetemi jogi végzettséget.
Jogászi működését ügyvédjelöltként kezdte Poprádon és Sátoraljaújhelyen, azonban érdeklődése és habitusa rövid időn belül az elméleti munkásság felé irányította figyelmét. 1893-ban helyettes-jogtanári kinevezést kapott a Sárospataki Református Jogakadémiára, majd 1895-ben megjelent első jelentősebb munkája "Az egység és többség tana a büntetőjogban" címmel, mely alapjául szolgált magántanári habilitációjához a kolozsvári egyetemen.
Sorozatban írta a kiváló szakkönyveket, tanulmányokat -mindösszesen 367 munkáról van szó-, melyek közül kiemelkednek, az 1899-ben megjelent "A magyar büntetőeljárás tankönyve", illetve az 1902-ben kiadott "A magyar büntetőjog tankönyve" című munkái. Korábbi nyugat-európai tanulmányutjainak hatására 1904-ben jelent meg első komolyabb börtönügyi tanulmánya, melyet a "Büntetési rendszerünk egyszerűsítése" címmel publikált, majd az 1905-ben Budapesten megrendezett VIII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus munkájából aktívan és nagy sikerrel vette ki részét.
Kiváló szellemi teljesítményei elismeréséül 1908-ban, a korszak nagytekintélyű jogászainak, - báró Wlassics Gyulának és Balogh Jenőnek- ajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjává választották. Hivatalos kiküldetéseként, 1910-ben több mint, kéthónapos észak-amerikai tanulmányutat tett, mely során Magyarországot képviselte a washingtoni IX. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson.
1912-től a kolozsvári, a pozsonyi, majd a szegedi egyetem professzoraként folytatta oktató tevékenységét. 1923-ban a tanári pályát feladta, és koronaügyész-helyettesként kezdte meg igazságügyi szolgálatát. 1930-ban "A börtönügy haladása az utolsó száz év alatt" címmel megtartott székfoglaló előadása után az MTA. rendes tagjává választották. 1930 és 1935 között kúriai tanácselnökként működött és ebben az időszakban közölte a híressé vált "Büntetési rendszerünk égető sebei"(1932) "A büntetéstani problémák" (1933) és a "XX. század büntetési rendszerének reformkérdései" (1935) című előadásait.
1935-ben koronaügyésszé nevezték ki és magas színvonalú szakmai munka után 1940-ben vonult nyugdíjba. Munkássága elismeréseképpen a legmagasabb polgári kitüntetéssel, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki, majd ugyanezen évben az MTA. tiszteletbeli tagjává választották. Utolsó igazságügyi szolgálatának időszakában, 1942 és 1944 között, a Fiatalkorúak Budapesti Felügyelő Hatóságának elnöki tisztjét töltötte be.
A háborús pusztítás következtében budapesti tartózkodása lehetetlenné vált, ezért visszaköltözött Sárospatakra és méltatlanul nehéz körülmények között élte le utolsó éveit. Finkey Ferenc az igazán nagy emberekhez méltó gesztussal búcsúzott: végakarata szerint, koporsóján csak felesége, Radácsy Erzsébet koszorúját engedte elhelyezni, minden más e célra szánt összeget a főiskolai diáksegély alapjára kért átutalni. 2000-ben adták ki az addig publikálatlan monográfiáját, mely "A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1614-1914" címet viseli.
A legnagyobb magyar magister juris criminalis emlékét és nevét őrzi az Ügyészek Országos Egyesülete által alapított és adományozható díj, illetve a róla elnevezett büntetőjogi reformtársaság.